Az Érd és Százhalombatta határában húzódó dombokat a néphagyomány sokáig hun sírhalmoknak tekintette. A tudományos kutatások azonban tisztázták, hogy e halmok mintegy ezer évvel korábban létesültek, mint ahogy a hunok hazánk területén időlegesen megtelepedtek.
 
A már említett Sánc-hegyet Attila váraként is emlegette a fantázia gazdag népi képzelet, bár a valóságban semmi köze nem volt a hunok híres vezéréhez. A terület szakszerű régészeti ásatásait 1847-ben Luczenbacher (Érdi) János kezdte meg, majd Varsányi János készített felmérést a területről, ahol 122 halmot írt le.
 
A nagy feltűnést keltő leletekről a polihisztor régész, a bencésrendi Rómer Flóris 1876-ban tudományos kongresszuson emlékezett meg. Az ásatások és az összehasonlító analógia alapján bizonyított ténynek tekinthetjük, hogy e halomsíros temető a kora vaskori, az ún. hallstatti kultúrába tartozik.
 
A közelmúlt régészeti feltárásai, Holport Ágnes és Poroszlai Ildikó kutatásai tisztázták a sírkamrák szerkezetét, a halomfeltöltés módszereit és megfigyeléseik szerint egy központi égetőhelyen, máglyán hamvasztották el az elhunytakat.
 
A fényes grafitmázzal borított urnák, s az egyéb régészeti leletek alapján bizonyosnak tekinthetjük, hogy Érd és környéke a kora bronzkortól kezdve folyamatosan lakott volt és később a kelták is megjelentek e tájon.
 
A középkor krónikásai által táplált, a mai napig élő, a hunokkal és Attilával kapcsolatos romantikus hiedelmeket a régészeti ásatások megcáfolták, de a föld alól előkerült leletek és a Matrica Múzeum kiállításai és településrekonstrukciói hiteles képet adnak a vidék korai múltjára vonatkozóan. A Kr.e. 650-550 időszakra tehető halmok hamvasztásos sírjai országos érdeklődést válatottak ki, s hazánk korai történelmének beszédes emlékei.