Remek vetélkedés záróakkordjaként, nagyszerű délután, „zsúfolt nézőtéren” került sor a „Reneszánsz év” keretében megrendezett szellemi bajvívás eredményhirdetésére a Csuka Zoltán Városi Könyvtárban. A rendezvénysorozatot Kóka Rozália mesemondása koronázta meg, mely minden résztvevő, kicsik és nagyok számára felejthetetlen élményt nyújtott, felidézve Mátyás korát, kapcsolódó népi mesevilágát.
A vetélkedő egyes fordulóinak kérdései felölelték a történelem, művészet és Mátyás királyról lévén szó, természetesen a Corvinák témakörét.
A versenyzők között hazai és külföldi, diák és nyugdíjas egyaránt küzdött a helyes megfejtésekért, szellemi gyarapodásáért. Nemes vetélkedés volt!
Az első fordulóban megtudhattuk, hogy Hunyadi Mátyás, Kolozsvár legrégibb városrészében látta meg a napvilágot a Hunyadi család szállóházában. A ház az 1440-es években Méhfi Jakab tulajdonában állt, rendszerint nála szállt meg Szilágyi Erzsébet, Mátyás édesanyja, Kolozsvárt. A házat 1467 szeptember 28.-án Mátyás király minden adó alól felmentette, ami egy olyan kiváltság volt, amely rendkívül értékessé tette az épületet, és biztosította aránylag változatlan fennmaradását.
Kolozsvár városának régóta dédelgetett terve volt, hogy nagy szülöttének maradandó emléket állítson. Az emlékmű elkészítése érdekében a város 1882 májusában szoborbizottságot alakított és a nagy terv mögé rövidesen az ország egész közvéleménye felsorakozott. A terv a főtér reprezentatív igényű átalakításával párhuzamosan született meg, a szobor helye maga is a Szent Mihály templom körüli elárusító bódék elbontásával szabadult föl. A sok pályázó közül végül hármat, Fadrusz János, Bezerédi Gyula és Róna József munkáit találták a legjobbnak az első díjat pedig – a kivitelezési megbízással együtt – Fadrusz Jánosnak ítélték. Maga a művész a szoborbizottsághoz írt levelében így ír: „ A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tiszlelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vígasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Az emlékmű mellékalakjai a fekete sereg vezérei, akikben a uralkodó előtti hódolat és győzelmi pátosz ölt testet, melyet Kinizsi Pálnak a tér közönsége felé kiáltó, zászlót tartó alakja fejez ki legjobban. Mellette Magyar Balázs szétvetett lábakkal áll felnézve a királyra. Szapolyai János karját széttárva szemléli a győzelmi zászlókat, míg Báthory István jobb kezében felemeli, baljában meghajtja a zászlót. A királyon és három mellékalakon is vértek hangsúlyozzák ki, hogy a győztes csata most ért véget, csak Szapolyai visel harci öltözék helyett vállra vetett köpenyt. Az emlékmű talapzatát stilizált várfok adja, melyre a magyar címert vésték, felette pedig a Mátyás király felirat állt.
A második fordulóban számos irodalmi kapcsolat feltárására nyílt lehetőség, betekintést kaptunk Mátyás levelezésébe, megismerhettük az életében fontos szerepet játszó eseményeket, személyeket, legyenek azok barátok, netán összeesküvők, harci cselekedetek, politikai sorsfordulók, művészeti irányzatok. A kor gazdag műtárgy gyűjteménye lenne összeállítható a hazai és külföldi múzeumokban található, Mátyáshoz kötődő tárgyakból, műalkotásokból.
A kor építészeti emlékei is remek tükröt tartanak elénk az időszak kiváló mestereiről, magáról a reneszánszról.
Egyik legjelentősebb középkori műemlékünk, a Budavári Nagyboldogasszony, vagy más néven Mátyás templom építése a XIII. században kezdődött. A következő évszázadokban Nagy Lajos, Zsigmond és Hunyadi Mátyás is jelentős átépítéseket végeztetett az épületen. A Mátyás-templom a küzdelmes magyar történelem élő krónikása. A tatárjárás után, egy itt álló kis kápolna helyén építi föl IV. Béla. Az XV. század óta királyi koronázások székhelye. Corvin Mátyást koronázták itt először, majd itt volt Mátyás mindkét esküvője. Ő építette a templom kecses tornyát is, ezért hívják máig Mátyás-templomnak.
Helyi kapcsolatot rejt az érdeklődő szeme előtt Érd legrégebbi építészeti emlékének romja az úgynevezett Kutyavár, ami egy XV. századi gótikus vadászkastély maradványa. Ma már csak kis faltöredék látható belőle. A hagyomány szerint Mátyás király emeltette itt pincérei és vadászebei számára.

Nagyon kellemes búvárkodást tett lehetővé a Corvinák témaköre.
A kódex legrégebbi mai típusú kéziratos könyvek (azaz összefűzött kéziratlapok) elnevezése; a kódex kiszorította a korábban használt papirusztekercset és a viasztáblát. Több előnye is volt a tekerccsel szemben. Az összefogott lapköteget a szöveg bármely részénél fel lehetett ütni, nem volt szükség többé a hosszadalmas fel- és letekercselésre. A kódexforma azt is lehetővé tette, hogy a lap mindkét oldalára írjanak, és így jóval hosszabb szövegeket is tartalmazhatott. A különbség jól szemléltethető a Biblia példáján: míg a Máté evangéliuma csaknem kimerítette egyetlen tekercs még kezelhető mérethatárát, egy átlagos kódexbe belefért mind a négy evangélium Az apostolok cselekedeteivel együtt, sőt a teljes Bibliát tartalmazó kódexek sem voltak ritkák.
Elképzelhető, hogy a kódexforma kialakulására hatottak a görög és a római hajtogatható jegyzettáblácskák, későbbi uralkodó szerepét azonban nagy horderejű kulturális és technikai fejleményeknek köszönhette, így a kereszténység elterjedésének, amely több és nagyobb könyvek igényét hozta magával, valamint a pergamen, majd a papír megjelenésének. A legrégebbi fennmaradt görög kódex, a IV. századra datált Sinai-kódex (Codex Sinaiticus) görög nyelvű bibliai kézirat. Ugyancsak fontos a londoni British Library gyűjteményében őrzött Codex Alexandrinus, amelynek görög bibliai szövegét valószínűleg az V. században írták le. Codex aureusnak azokat a kódexeket nevezik, amelyeket arany betűkkel írtak bíborfestékkel színezett lapokra. A fennmaradt codex aureus-példányok a VIII– IX. században keletkeztek.
Magyar nyelvű kódexek a kolostorokban születtek a XV– XVI. században. Szövegük jobbára latin nyelvű művek (Biblia, Legenda Aurea, Gesta Romanorum stb.) egyes részleteinek fordítása. Legrégebbi közülük a Szent Ferenc és hívei legendáját tartalmazó, 1440 körül keletkezett Jókai-kódex (ezt eredetileg Ehrenfeld-kódexnek hívták a felfedezője után; mai nevét 1925-ben kapta, amikor a Jókai-centenárium alkalmából visszakerült Angliából Magyarországra). A legszebben illusztráltnak a Festetics-kódexet (imádságok, zsoltárok) tartják, nyelvileg a legértékesebbnek, pedig az Alexandriai Szent Katalin verses legendáját is tartalmazó (a margitszigeti apácakolostorban készült, de Érsekújvárt felfedezett) Érsekújvári kódexet. Az ún. Huszita Biblia szövege három (Bécsi, Müncheni, Apor-) kódexben található; a legterjedelmesebb magyar legenda- és prédikációgyűjtemény az Érdy-, a legteljesebb kéziratos Újtestamentum-fordítás – az Ószövetség első hét könyvével együtt – pedig a Jordánszky-kódexben. Hazai témájú a Margit-legendát, a kolostorba vonult XIII. századi Árpád-házi királylány élettörténetét feldolgozó kódex, egy ugyancsak margitszigeti apáca, Ráskai Lea munkája.
Hogy készültek? Egy nagyobb scriptoriumban először a lineator feladata volt, hogy megvonalazza a leveleket. Majd a scriptor tintával bemásolta a szöveget a megadott helyre. Az egyszerűbb iniciálék és szövegdíszek eleinte szintén tintával készültek. Ezután a rubricator, vagy maga a scriptor részekre tagolta a szöveget: más színű, általában vörös tintával kiemelte a címeket és a fontosabb részleteket (rubrika). Az emendator kijavította, a miniator pedig képekkel díszítette a kódexet, ami végül a könyvkötőhöz került. A forrásokban a IX. századtól említik külön az scriptort és a miniátort, a VII. századtól pedig már ismerünk a kódex festőrjére vonatkozó szignatúrát. A miniátorok a XII. századtól alapítottak nem egyházi intézményhez kötődő, önálló műhelyeket, többek között egyetemek környezetében, nagyobb városokban telepedtek meg. Később céhek tagjai is lehettek. A miniátor a scriptor és a rubricator után fogott hozzá az üresen hagyott helyek kitöltéséhez. Az elnevezést a miniare (lat. vörösre fest, lásd: mínium) igéből szokás származtatni, azonban valószínűbb, hogy a szó – legalábbis a miniatúrák széleskörű elterjedésével – már a kép kis méretére utalt. A vele rokon értelmű illuminátor elnevezés (lat. illuminare: megvilágít, díszít) a XII. századtól használatos, lehetséges, hogy eredetileg az aranyozást alkalmazó mestert jelölte. A miniátor munkáját elsődlegesen a szöveg segítette. Emellett az üresen hagyott helyeken írásos utasítások – például az iniciálé kezdőbetűje (néhol színmintával együtt), a kép témájának rövid összefoglalása –, vagy előrajzok álltak, amelyek meghatározták, milyen ábrázolás kerüljön a kihagyott helyre. Ilyen segédrajzokat a XIII. századtól ismerünk. A miniatúra elkészítése előtt ezeket általában kivakarták, azonban néhánynak a nyoma véletlenül benne maradhatott a kódexben. A miniatúra elkészítésének első fázisában a mester halványan felvázolta a kompozíciót – ha előrajz nem állt rendelkezésre–, majd tintával megerősítette a vonalakat. Ezután következett a mezők kifestése, és az aranyozás.

A vetélkedő valamennyi résztvevőnek jó szórakozást jelentett, enyhítette tudásszomját.
Köszönet illeti a Könyvtár azon munkatársait, akik odaadó lelkesedéssel szervezték a vetélkedőt, segítették a nehezebb kérdésekhez vezető helyes út megtalálását.
A díjazottak és a résztvevők egyaránt örök élményt kaptak jutalmul Kóka Rozáliától.

Köszönjük!

Egy vetélkedő.