A meghívó címlapján ez állt: „Felvidéki költők versben, dalban és rajzban”. Belső oldalon a szíves meghívás a Csuka Zoltán Városi Könyvtár, „Költészet Napja” alkalmából szervezett rendezvényeire. De vajon hányan vetettek pillantást –gondolom nem általános- a hátlapon szereplő alábbi sorokra.

„Sötét égbolt alatt élünk, de aki verssel és énekkel közeledik felénk, az világosságot akar és reményt az emberi szívekben. Tóth Zsóka és Szvorák Kati mindketten ilyen sugárzó teremtmények. Szólaljanak meg: énekeljenek és beszéljenek nekünk.”
(Csoóri Sándor).

Ez volt hát, ami csábított, s nem csalódtam. Be kell vallanom, nem régóta vagyok résztvevője a Könyvtár rendezvényeknek, s nem hiszem, hogy zúgó vastapssal zárodó eseménynek lettem volna eddig részese.
Régi emléket idézett fel bennem az este élménye.
Diákkoromban rendszeres látogatója voltam a Zeneakadémia orgonaestjeinek, s Pécsi Sebestyén előadásában soha nem felejthető élmény volt, a variációk a Himnusz dallamára. Máskor is, de különösen akkor futkározott a hideg a hátamon, vagy ahogy sajátosan fogalmaztam magamnak a furcsa, de rettenetesen jó érzést, „felállt a szőröm”, s ez lett értékmérőm a rendkívüli, megragadó bármely műfajban kapott ajándék esetében.
Ilyen volt ez az előadás.
A „Vagyunk: felföldi költők versei” címmel tartott előadóestet, a rendezvénysorozatot megnyitó Dr. Molnár Imre történész festett képet elénk a történelem ford(ító)uló pontjairól, eseményeiről, melyek meghatározzák és befolyásolták az irodalom létezését, az alkotások születésének körülményeit, sorsukat a mai határokon túl, melyek fizikailag megszűntek ugyan, de a szellemi határok lebontása még nem teljes. Miért magyarabb az egyik, mint a másik? Vajon hány Mikszáth, Jókai, Márai lehetett volna asszimiláció nélkül? Vetette fel a megválaszolhatatlan kérdést. Az elszakított területeken a magyar szó, dal összeköt, a búzaszem egyedül nem lehet kenyér, s át kell érni a túlsó partra is.
Ezen alkotások gyöngyszemeiből válogattak a művészek.