Orhan Pamuk 1952-ben született Isztambulban. Hároméves New York-i tartózkodását leszámítva egész életét ebben a török nagyvárosban töltötte. 1974-ben kezdett el írni, és már első regényével „Cevdet bej és fiai” (1982) díjat nyert. Műveit eddig már 24 nyelvre lefordították. Ismertebb regényei: „A csendes ház” (1983) „A fehér vár” (1985), „A fekete könyv” (1990), „Az új élet” (1995), „A nevem: Vörös” (1997). Legutóbbi regénye a „Benim Adim Kirmiz”.
 
Könyveit a külföldi kritikusok leggyakrabban Umberto Eco, Italo Calvino, Franz Kafka és García Márquez műveihez hasonlítják. A "mágikus realizmus" egyik legzseniálisabb képviselője. A 2006-os irodalmi Nobel-díj nyertese. A svéd királyi akadémia indoklása szerint az író műveiben "szülővárosának melankolikus lelkét keresve új jelképeket alkotott az egymással ütköző és egymással összefonódó kultúrákra".
 
„A fehér vár” a tizenhetedik századi Konstantinápolyban játszódik. Egy török bárka foglyul ejt egy velencei ifjút a tengeren, aki mint gyaur, hosszú évtizedeket kényszerül eltölteni az oszmán birodalom túszaként házitanítóként, egy hodzsa társaságában. Az ifjú a hodzsával bejáratos lesz a szultán palotájába, politikai tanácsadóvá válik, álmokat fejt és különféle tudományos kísérleteket végez. Az udvari intrikák kereszttüzében álló nagyúr a fiú legnagyobb megrökönyödésére önmaga mása. „A tükör elé álltunk, s a szultán azt kérdezte, ilyenkor mennyire vagyunk képesek önmagunk maradni” „Az a benyomásom támadt, hogy személyiségem különvált tőlem, és egyesült a hodzsáéval, a hodzsáé pedig tőle magától vált külön, és az enyémmel egyesült…”.
 
Miután átvészelnek egy pestisjárványt, a hodzsa az udvari főcsillagjós rangjára emelkedik, s ezzel a szultánnal még bizalmasabb viszonyba kerül. Az ifjú a hodzsával hat éven át egy fegyvermonstrum elkészítésével foglalkozik. Ezt a különleges ágyúgépezetet egy lengyelországi hadjárat során vetik be, az elérhetetlenségbe vesző Fehér vár elfoglalásáért... "Doppio vára magas hegy tetején állt, fellobogózott tornyain a kihunyó alkonypír derengett, egyébként fehér volt; patyolatfehér és gyönyörű. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ilyen szépséges és elérhetetlen dolgot csak álmában láthat az ember…" Út közben a hodzsa, keresve a mélyebb igazságot, bűnvallásra kényszeríti a falvak lakosságát, ám kutatása nem jár eredménnyel, ugyanakkor módszerei elborzasztják a környezetét. Az út végső kimenetelét az ifjú főhős így összegzi: „Tudtam, hogy az a rengeteg dolog, amit a hosszú évek során véletlenként éltem meg, szükségszerű volt; azzal is tisztában voltam, hogy katonáink sohasem jutnak fel a vár hófehér bástyáira, és hogy ezt a hodzsa is így gondolja. Mind a ketten előre láttuk, hogy ha reggel a fegyverrel együtt csatlakozunk az ostromhoz, az beleragad az ingoványba, a benne és körülötte levők mind ottvesznek, így aztán az átokról szóló híreszteléseket és a katonák félelmét csillapítandó, az én fejemet fogják odavetni nekik.”
 
Pamuk regénye nem szokványos kalandregény, inkább a török nemzeti identitást és az Európához való viszonyt vizsgáló posztmodern próza, amely rejtve tartalmaz filozófiai gondolatokat is. A regény narrátora legnagyobb harcát a saját identitásával vívja: éveken keresztül önmaga tükreként tekint társára, a hodzsára, s ez a skizoid vonás akár úgy is értelmezhető, mintha az elbeszélőnek kettős tudata volna, ami végső soron nem jelenthet mást, mint a török és a nyugati kultúra ezredvégi konfliktusát. Orhan Pamuk betöltötte azt a hiányzó szerepet, amelyre évtizedek óta szüksége volt Törökországnak az Európához vezető úton: kapcsolódásokat keres és talál a két világ között, az európai kontinens részévé kívánja tenni hazája kultúráját.