Kamaszlány koromban két pártra szakadt barátnőim csapata. Egyik felének Paul Newman volt a kedvence, a másiknak Robert Redford, s késhegyig menő viták folytak a kérdésben. Bevallom nem az urak művészi kifejezőereje, tehetsége vagy emberi nagysága ragadott meg bennünket, egyszerűen tetszett a külsejük.
 
Azóta jó néhány év eltelt, de a két színész (igen, érdekes módon mindkettő) a kedvenceim között maradt, s már nem csak az évek során éretté vált vonásaikat csodálom. Így aztán kíváncsi lettem a következő filmre. Kíváncsiságomat csak fokozta, amikor megtudtam, hogy a Senki bolondjaiért Paul Newman 1995-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb férfi alakítás díját kapta, és ebben az évben jelölték Oscar-díjra is ugyanebben a kategóriában. Ráadásul a Legjobb adoptált forgatókönyv jelölést is megszerezte a film (Robert Benton).
 
A mű sikeressé válását olyan szereplő- és alkotógárda segítette, melynek tagja volt Melanie Griffith, Jessica Tandy és Bruce Willis is (mint az egy korosztállyal későbbi tinilányok s talán az egész női filmnéző-tábor általános kedvence). A zenéről szerzőként Howard Shore (A bárányok hallgatnak, A Gyűrűk Ura, Pánikszoba, stb.) gondoskodott.
 
A történet: Sully (Paul Newman) mogorva fickó. Élete nagy részét sörivással és szivarozással töltötte, meg azzal, hogy igyekezett kibújni minden felelősség alól. Sosem akart felnőni, és most, mint derült égből a villám, nemcsak a fia jelenik meg, hanem még egy unoka is jön vele. Sully nem ér rá erre: szeretne nyugodtan pókerezni, iszogatni a barátjával és elcsábítani a barátja feleségét. De aztán rájön, hogy muszáj tudomást vennie a jövevényekről. Aztán arra is rájön, hogy ez nem baj. Sőt, jó. Annyira, hogy már nem is tudna nélkülük élni.
 
Tudom, első hallásra nem túl bonyolult történet, de a jelölések és díjak nem hiába születtek!
 
Jó szórakozást a Senki bolondjához!