A Kárpát-medence parányi mozaikdarabja, az Érdi-fennsík adott otthont Magyarország egyik legrégebbi ősemberi telepének, mely Rudabánya és Vértesszőlős mellett Közép-Európa legjelentősebb paleolitkori lelőhelyeként szinte áhítattal emlegetett fogalommá vált a régészek körében.
 
A mintegy 50-60 ezer esztendővel ezelőtt élt ősember hajdani vadásztanyája véletlenül vált ismertté a szakemberek előtt. Dr. Kretzoi Miklós professzor az Érd-kertvárosi felsőjégkorszaki gerinces fauna című kéziratos feljegyzésében így örökítette meg a felfedezés körülményeit:
 
„Még 1960 őszén történt, hogy Franciscyné-Stróbl Zsuzsa, a Magyar Állami Földtani Intézet geológus-technikusa Érd-Parkvárosból az Ilka-majortól kb. 1 km-re észak-keletre fekvő vízmosás peremébe bevágott ösvény mélyítéséből foszilis csontmaradványokat hozott be az intézetbe. Az ősmaradványok, barlangi medve, ősbölény, ősló, stb. fajoktól származtak, tehát felső jégkorszaki fauna képviselőinek bizonyultak. Egyébirányú munkálatok miatt csak 1961 májusában nyílt alkalmunk a lelőhelyet megtekinteni, mikor is a helyszínen végrehajtandó kisebb ásatás célszerűségét állapíthattuk meg. Kiszállásunk után a leletről a napisajtó is megemlékezett. E híradás alapján Hunyadi László szigorló geológus több évfolyamtársával vállalkozott a feltáró munkálatok elvégzésére, amit ez év augusztusában Vadász Elemér akadémikus közbenjárására a Földtani Intézet anyagi támogatásával végre is hajtottak.”
 
A mai Érd-Parkvárosban, a szarmata mészkőben kialakult festői Fundoklia-völgy északi völgyfőjében, két egymással összefüggő völgyteknőben Hunyadi László geológus 1961-ben figyelt fel azokra a gerinces ősmaradványokra és csontleletekre, melyeknek részletes vizsgálata az évszázad egyik legjelentősebb magyar archeológiai feltárásához vezetett.
 
Az egykori érdi középső paleolit vadásztelep a vastagpados szarmata mészkőben az idők során, szél és víz által ráhordott löszös, agyagos üledéktakaró jótékony védelmében vészelte át az évezredeket. A zömében barlanglakó állatok csontmaradványait Kretzoi Miklós paleontológus professzor határozta meg. Kutatásai szerint a kultúrrétegekben megtalált 37 állatfajhoz tartozó, több mint 50 ezer csont arról tanúskodik, hogy a felső-pleisztocén würm időszakában Érd környékén hideg éghajlat uralkodott, s ennek megfelelő állatvilág nyújtott táplálékot a Kárpát-medence első lakóihoz tartozó érdi ősembernek.
 
Az érdi ősember leggyakoribb vadászzsákmánya barlangi medve volt, de a csontok tanúsága szerint nagy számban élt a környéken a jégkori ló, a gyapjas orrszarvú, a hiéna, a különböző szarvasfajták, a barlangi oroszlán, a párduc, és a mamut.
 
S bár emberi csontmaradványok nem kerültek elő, a Gáboriné Csánk Vera által vezetett 1963-64-ben végzett régészeti ásatások igen nagy jelentőségű ősemberi kőeszközöket hoztak napvilágra. Az utolsó eljegesedés előtt mintegy 50 ezer esztendeje Érden élt ősemberek két kultúrrétegben és 5 települési szintben, több mint 900 pattintott kőszerszám, túlnyomórészt görgetett kavicsból és kvarcitból, valamint faopálból készített ún. pontiniánó jellegű kőeszközök maradtak az utókorra. A számos kisebb üreg, természetes barlang nyújtott menedéket a jégkorszak zordon éghajlati időjárási viszonyai közepette az itt megtelepedett embereknek.
 
A hajdani klímaviszonyok kutatása Kriván Pál geológus érdeme. A régészeti leletanyag a moustérien műveltséget reprezentálja – tágabb értelemben az első ízben Németországban leírt, a neandervölgyi ember kultúrájához tartozik – illetve Rudabánya és Vértesszőlős mellett Magyarország harmadik legjelentősebb ősrégészeti lelőhelye.
 
A Gáboriné Csánk Vera által írt, francia nyelven 1968-ban közreadott régészeti monográfia az archeológusok és paleontológusok körében világhírűvé tette Érd nevét.