Mozaikok a város XX. századi életéből


A századfordulón Érden 3508 lakost tartottak nyilván a Fejér megyében készült népességi statisztikák. S ha visszatekintünk az elmúlt századra, meg kell állapítanunk, Érden kívül nincs Magyarországon még egy olyan település, melynek a lélekszáma 100 év alatt a tizenhatszorosára növekedett volna! Ez az arány még európai viszonylatban is egyedülálló, s okai külön tanulmányt érdemelnének.
 
Az első világháború nagy vérveszteségei ellenére az 1920-as években meggyorsult Érd lakosságának a növekedése. Tömegméretűvé vált az ország peremvidékeiről történő betelepülés, s a budapestiek Érdre költözése is ekkor kezdődött meg. A Törvényhatósági Bizottság 1926. június 6-án fogadta el gróf Károlyi Imre földbirtokos rendezési tervét, mely a kedvező feltételekkel meghirdetett nagy arányú parcellázások révén új lakók ezreinek kínált reményt arra, hogy rövid idő alatt háztulajdonosok legyenek. A Károlyi birtok felparcellázása magánkezdeményezésként indult meg, de következményei jelentékenyen érintették az állami intézményeket és a város önkormányzatát.
 
A mai Érd infrastrukturális gondjainak megértéséhez elengedhetetlen, hogy vázlatosan felidézzük ezt a parcellázási programot, mert az akkor elkövetett mulasztások és be nem váltott ígéretek következtében kezdődött meg a város lakosságának hirtelen felduzzadása.
 
A gazdaságilag meglehetősen szerényen jövedelmező Károlyi birtok legelőit és szántóföldjeit félrevezető, hangos propagandával gyorsan közművesítésre kerülő házhelyekként hirdették meg, s emberek ezreit csábították Érdre. Vonzó prospektusokat bocsátottak ki. Ingyenes autóbuszjáratokkal szállították Érd-Parkvárosba az érdeklődők ezreit. „A magyar Svájcként” reklámozott, kedvező fizetési feltételeket kilátásba helyező ajánlat nyomán a 20-30 fillér értékű négyszögölenkénti megműveletlen, közmű nélküli földdarabokat 1,30-8,80 pengő áron értékesítették. Mindent megígértek a reménybeli tulajdonosoknak, a villamosvasúttól kezdve a strandfürdőkig, a sípályától az utakig és villanyvezetékekig. A hiszékeny emberek megbíztak a grófi kijelentésekben, s elegendő garanciát jelentettek számukra a ravaszul megfogalmazott propagandafüzetek szólamai. A parcellázási irodák ügynökei sikerrel végezték nagy hasznot hajtó munkájukat.
 
Az „álomba illő magyar Svájc” illúziója hamar szertefoszlott, de több ezer ember csak esztendők csalódássorozatai árán döbbent rá arra, hogy az olcsó áron megszerzett telkekért még az utódaik is igen drágán fognak fizetni. A tetszetős ismertetőfüzetek fényképei és a harsány propaganda számos jóhiszemű kistisztviselőt, kétkezi munkást megtévesztettek.
 
A Károlyi birtokot felparcellázók az ezrével érdeklődők számára a leendő telkek hátrányait elhallgatták. A vevők sem vették figyelembe, hogy új telkük nagy része sziklás és erdős terület, amelynek ivó és háztartási víz ellátása egyáltalán nem biztosítható, s a mészkőterületeken fúrt kutak révén sem lehet vízhez jutni. Az 1930-as években létrejött az ország egyetlen olyan Duna menti települése, ahol az állandó lakosok egy része nyaranta a vízhiány borzalmaitól szenvedett!
 
A szerzeményük értékének gyors megsokszorozódását remélő vásárlók közül sokan nem tudtak eleget tenni a fizetési kötelezettségüknek, mivel a nagy gazdasági világválság rendkívüli terheket rótt az egyszerű dolgozókra. A kamatmentes hitelre vásárlók közül sokan elveszítették pénzüket, telküket, s a Magyar Angol Bank zavaros, áttekinthetetlen ügyletei következtében a parcellavásárlók közül többen váltak nincstelenné, s olyan vásárló is akadt, aki a csalódástól megtébolyodott.
 
Az 1930-as évek parcellázásai következtében alakult ki a mai településhálózat, melynek útjait, közműveit, vízvezetékeit az ígéretek ellenére sem építették ki a parcellázók. A több ezer becsapott ember panasza az Országházba is eljutott, ahol számos képviselői felszólalás, így Magasházy László fellépése próbált segíteni a félrevezetett embereken.
 
Maga Teleki Mihály földművelésügyi miniszter tett ígéretet a hiányzó közművek pótlására, de a több esztendős vizsgálatok, miniszteri bizottságok helyszíni tájékozódásai sem hoztak érdemi megoldást. Az új telektulajdonosok magukra maradtak és csak a saját erejükre számíthattak.
 
Érd törvényhatósága, önkormányzata – mely a parcellázások hasznából nem részesedett – évtizedeken át kénytelen volt tehetetlenül szembenézni az 1930-as évek egyik legnagyobb, tömegeket érintő félrevezetésének a következményeivel. Érd vonzása – az olcsó telekárak miatt – a háború után is fennmaradt, s ezért emlegették 1979-ig, a várossá nyilvánításig a települést Európa legnépesebb falujaként.
 
A település a viszonylag olcsó telek- és házárak miatt jóval több ember számára bizonyult otthont adó lakóhelynek, mint a Budapestet környező többi, néhány ezres lélekszámú falu. Érd életének nagy ellentmondása, hogy lakosságának jelentékeny része Budapesten dolgozik és a munkájának gyümölcseiből származó vállalati adóbefizetések elsősorban a budapesti kerületeket gazdagították. Az Érden lakó emberek így nem lakóhelyük, hanem budapesti munkahelyük kerületét gyarapították.
 
Az ott épülő utak, járdák, csatornák költségeit ők teremtették elő, de munkahelyükről hazatérve, naponta érzékelték saját lakóhelyük gondjait, nyáron poros, télen jeges, ősszel, tavasszal sáros, burkolatlan útjainak minden hátrányát. A két kezük munkájával, sok-sok lemondás árán házat építő, évtizedes áldozatokat vállaló érdiek többet tettek otthonuk megteremtéséért, mint másutt az állami erőforrásokból bővebben részesedő, csekélyebb személyes hozzájárulásra kényszerülő lakáshoz jutók.
 
Érd vonzereje az infrastrukturális gondok ellenére sem csökkent, s az évről-évre növekvő létszámú lakosság fokozottabb igényei jelentik az egyik legfontosabb ösztönző erőt a város fejlődésében.

Dr. Kubassek János
Megjelent: Érd és Térsége, Modulus-R Bt., Érd. 2000. pp. 55-57.

Keresés

Hirdetés

Hirdetés