Az Érd keleti határait felölelő, a Dunához illeszkedő partszegély mintegy 9 km hosszúságban és 2-3 km szélességben elterülő alacsony térszínű, ártéri üledékekkel borított tája Érd-Ófalutól Hárosig terjed enyhén ívelt alakban. Valaha, a miocén kor végén a Pannon-tó egyik sekély vizű öble foglalta el ezt a területet. Ebből az időszakból maradtak fenn a felszínen Diósd környékén is homokos, kavicsos, agyagos üledékek. Az Érd-Tétényi-öblözet kialakulását tektonikai okok magyarázzák. A terület a pleisztocén végén annyira megsüllyedt, hogy a Duna ágai kelet felől erre helyeződtek át.
 
A folyam egykori szintjeire utalnak a Tétényi-fennsík peremein megtalálható kavicsterasz-maradványok, amelyeket Érdliget és Budafok között a jeles földrajztudós, Bulla Béla mutatott ki. Az öblözetben mintegy 10-15 m vastagságban halmozódtak fel a  Duna negyedidőszakos kavicsos ülesdékei, melyre 5-8 m vastag homok, ártéri iszap, és helyenként humuszos lösz települt. Az egész terület alig néhány méterrel fekszik magasabban a Duna közepes vízszintjénél, jelenleg is a folyó árterének számít. Érd-Ófaluban kőtábla emlékeztet az 1838-as, majd 1876-os, és 1941-es árvizekre, amikor a folyó kilépett a medréből, és teljesen elborította a tájat.
 
Az árvíz-veszélyeztetettség a magyarázata annak, hogy e táj szinte teljes érintetlenségben megmaradhatott. A mocsaras, lápos területeket kevelő orchideafélék közül megtalálható erre a májustól júniusig virágzó mocsári kosbor (Orchis palustris), valamint a trópusi esőerdők hangulatát idéző jóval ritkább bíboros kosbor (Orchis purpurea), melynek néhány példányát az Érd-Ófalu feletti löszös lejtőn figyelték meg. Sajnos a legeltetés, és az élővizek szennyezése, valamint vegyszerhasználat következtében nagyon megritkultak a környéken. A közelmúltban megépített elkerülő útnak is számos növényritkaság esett áldozatává. E kis táj növénytani jellegzetessége a tavasszal nyíló kékeslila színű, selymes szőrökkel borított virágú leánykökörcsin (Pulsatilla grandis).

Az öblözet lakott részeit gát védi az áradások veszélyeitől, míg a Beliczay-sziget Érd környékének legháborítatlanabb formában megmaradt, a táj ősi arculatát híven megőrző része. Nem hiába ihlette meg Érd jeles festőművészét, Szepes Gyulát (1902-1992), aki számos képén örökítette meg a Duna-part és a Beliczay-sziget elbűvölő hangulatát. E terület időlegesen, nagyob árhullámok levonulása idején napjainkban is gyakran kerül víz alá. A dunai védőgát megépítése előtt az alacsonyabb térszinű területeken és a Duna holt ágaiban az áradások után visszamaradt vizeken nádas, zsombékos növényzet volt a jellemző. Uralkodó növényként a zsombéksást (Carex elata) tartották számon.
 
A gáton kívüli alacsony területek mocsarait, lápjait lecsaporták, így az eredeti vízinövényzet elpusztult, ill. a Sulák-patak mellékére szorult vissza. Míg a kiáradó Duna évről évre, humuszban gazdag, termékeny iszapot terít szét a folyómelléki ártéren, addig a kisebb vízhozamú Benta-patak az emberi beavatkozások, a vízszabályozási munkák és a betonnal való mederállandósítás következtében erre már nem képes. A vízrendezések és a lecsapolások miatt a tavaszi és a kora nyári vízbőséget nyáron a vízhiány váltja fel.
 
E vidéken jellemzőek a Dunát eszüstös szalagként szegélyező galériaerdők, melynek legjellemzőbb alkotói a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), és a fekete nyár (Populus nigra). Megtalálható a csigolyafűz (Salix purpurea), és a mandulafűz (Salix triandra). Jellegzetesek a fehér nyár (Populus alba) egyedei is. Festői látványt nyújtanak a Beliczay-szigeten a szürke nyár (Populus canescens) hatalmas példányai. A trópusi őserdők látványát idézik a fákra és a cserjékre felkapaszkodó hamvasszeder (Rubus caesius), és a vadszőlő (Vitis Silvestris), az éltető nafény után vágyódó, ugyancsak a fákra felkúszó közönséges eredei iszalag (Clemantis vitalba).
 
A lápterek és nádasok életközössége a folyamatos lecsapolási munkálatok, feltöltés és a szemétlerakás miatt nagyon összezsugorodott. A vízjárta területeken megfigyelhetők a zárt társulást alkotó nád (Phragmites communis), valamint a széleslevelű gyékény (Typha latifolia) nádasokat kísérő foltjai. A Beliczay-sziget a horgászok paradicsoma. A Dunából kifogott halak közül gyakori a márna, a kecsege, de előfordul a balin, a csuka és a süllő is. Néhány évtizede a harcsa sem számított ritkaságnak. A kétéltűek közül találkozhatunk leveli békával, varangyos békával, és kecskebéka is előfrodul. Az idősebb érdi lakosok még emlékeznek a vízisiklóra is, mely manapság csak elvétve látható.